Csak félek. Most ez van... 
Csak félek, hogy elveszítelek. Egy fontos ember, egy szeretett férfi talán nem az életem része többé. Túléltem már párszor, volt, hogy könnyebb volt, volt, hogy nehezebb. De mindig volt tovább. 
És megint társam a Duna, míg várom, hogy dönts... Kettőnkről. 
Meg leszek nélküled, persze meg. Mindenki nélkül megvagyok, mégis nagyon más lenne ez most. 
A félelem közben a barátommá válik. Ha nem kell maradnod, hiába is marasztnálak... Ez már nem lenne a te utad. Persze nem beszélek magam ellen... Én akarom, hogy legyél. Akarom, hogy maradj. Igenis akarom. Mert jó volt, hogy voltál és nem jó, hogy nem vagy. Kissé azt is érzem, neked se jó ez így ... pedig nincs sehogy. Elmentünk egymás mellett és lehet, hogy már meg is szoktuk így. Kiderül. Nem kérted a véleményem, nem kérted, hogy döntsek. Te akarsz dönteni. 
Elfogadom. Dönts. Csak ne húzd sokáig, mert ez nekem rossz. Hozzánk méltatlan. Hogy hazugság volt?! Tudom. Az is méltatlan volt. De hiszem, hogy lehet máshogy, hogy ahol sütött a nap, süthet még újra. A döntés pedig a tied... 
... én pedig addig csendben félek, hogy elveszítelek teljesen... pedig már most is csak gondolatban vagy.. mégis mindig velem. És így viszont bármilyen döntésed után sem veszthetlek el. mindenképp nyertem, hogy megismertelek... még ha hazugság volt is az egész.
Csak félek... Csak dönts... Csak igazad legyen...