Csak félek. Most ez van... 
Csak félek, hogy elveszítelek. Egy fontos ember, egy szeretett férfi talán nem az életem része többé. Túléltem már párszor, volt, hogy könnyebb volt, volt, hogy nehezebb. De mindig volt tovább. 
És megint társam a Duna, míg várom, hogy dönts... Kettőnkről. 
Meg leszek nélküled, persze meg. Mindenki nélkül megvagyok, mégis nagyon más lenne ez most. 
A félelem közben a barátommá válik. Ha nem kell maradnod, hiába is marasztnálak... Ez már nem lenne a te utad. Persze nem beszélek magam ellen... Én akarom, hogy legyél. Akarom, hogy maradj. Igenis akarom. Mert jó volt, hogy voltál és nem jó, hogy nem vagy. Kissé azt is érzem, neked se jó ez így ... pedig nincs sehogy. Elmentünk egymás mellett és lehet, hogy már meg is szoktuk így. Kiderül. Nem kérted a véleményem, nem kérted, hogy döntsek. Te akarsz dönteni. 
Elfogadom. Dönts. Csak ne húzd sokáig, mert ez nekem rossz. Hozzánk méltatlan. Hogy hazugság volt?! Tudom. Az is méltatlan volt. De hiszem, hogy lehet máshogy, hogy ahol sütött a nap, süthet még újra. A döntés pedig a tied... 
... én pedig addig csendben félek, hogy elveszítelek teljesen... pedig már most is csak gondolatban vagy.. mégis mindig velem. És így viszont bármilyen döntésed után sem veszthetlek el. mindenképp nyertem, hogy megismertelek... még ha hazugság volt is az egész.
Csak félek... Csak dönts... Csak igazad legyen... 

"Ne azok miatt bánkódj, akik nem keresnek, inkább azokra figyelj és örülj nekik, akik keresnek- mert szeretnek. Tőlük szép az élet" LM 

Újabb emlékfoszlány- 

Nem romantikusnak, sokkal inkább szimplán vonzónak éltem meg a szabad kapcsolat lehetőségét, hiszen akkor még naivan hittem az idealizált képben, az önzetlenségben, a felelősségben, a szeretetben, a munkában. De te valami könnyűt, szabadot, tudást, időt akartál munka, megismerés és mindenféle egyéb áldozat nélkül megkapni. Elhiszem, hogy nem volt még ilyened. Ezzel a hozzáállással ez lehetetlen is. A legelején buktál el, mégpedig azzal a hittel, hogy lehet ezt úgy, hogy csak kapni akarsz, vagy ha mégis adnál, majd te eldöntöd mikor, miből, mennyit... független a másik vágyaitól.

Mikor lekezelően ( nem, dehogy, ez rád sosem volt jellemző ;)) közölted, hogy kérjek segítséget, ha nem értelek, még tettem egy kísérletet (nem, nem a családomban, inkább olyan emberekkel beszéltem, akik látták már Arany Bencét, sőt, beszéltek is veled)- sajnos. Ezeket kaptam:

Sok esetben a reális tényközlés a fogadó oldalon demagógnak tűnhet, ha nem rendelkezünk kellő önismerettel és a szótárunkból hiányzik a "bocsánat" és ennek szinonimái!

Ő ettől ostobaságból félt! Azt gondolta, hogy a te életedben minden téren az alfa szerep őt illeti! És ez arra is igaz, hogy nem adta volna át még a bizalmas barát szerepét sem!

Piti dolog, egy piti embertől!

... egy folyamatosan hazudozó ember igen szar példakép. Inkább legyen kevesebb ember körülöttem, de álnokság nélkül!

Képzeld, ha az életed szerves része és már mindent nehezebb visszaállítani! Én nem gondolkodom helyetted! Ha megosztod velem, akkor elmondom a véleményem, de a szabad döntés joga, mint ahogy annak ódiuma is a tiéd!

... jó csaj vagy, ez nem kétséges és nyilván szeretett volna megkapni! Aztán rájött, hogy nem vagy az az egyszerű picsa, akit megdugok heti kétszer és mellette élem az életem. Azt hiszem neki nem kapcsolat kellett, hanem egy ostoba szerető. Vagy rosszul gondolom?

Tudom, nem jó embereket kérdeztem meg. Ez nyilvánvaló. De mindegy is, szándékoltan nem, és nem hibáztatlak semmiért. Hálás vagyok, amiért ismét láthattam egy, az enyémtől jelentősen különböző világot.

Újabb tanításom pedig Spiritől: A szeretetnyelv nem közös addig, amíg mindkét fél nem azt beszéli ... az anyagi szeretet tele van itatva egy csomó dologgal, amitől nem tudják a valódit felismerni.... ez a legnagyobb akadály az Iker kapcsolatokban is ... Ha csak a szeretet nyelvén beszélnének, nem lenne semmi probléma az egyesüléssel.... - és amennyire én akartam tanulni a tied, neked sosem volt hasonló szándékod az enyémmel :) Valószínűleg egyébként módod sem akadt volna rá. 

Közben telt az idő és alkalmaztunk másfajta megismeréseket. Rájöttem, hogy miért nem bíztam sosem benned, hogy bizonyos szinten mitől voltál hiteltelen, egyébként mindig és ezzel együtt sajnos az is kiderült, hogy ez meg sem változtatható. Rájöttem, hogy a figyelemhez nem fér hozzá, hogy állandóan a szavamba vágsz, hogy ha gondom van- veled- akkor állandóan távolabb lépsz. Ez nem szeretet, hanem egyértelmű önzés és mint ilyen, egy felőled erőltetett, egyáltalán nem egyenrangú kapcsolat. 

Majd jön "A" pillanat újra-

Meglátom a képed- több képet is, de leginkább az egyetlent- amire te hívtad fel a figyelmem. Fogom a telefont és hallom a hangod. Elvisz az álomvilágomba. Már együtt vagyunk. Te és én mi leszünk újra. Itt nincsenek akadályok, minden úgy történik, ahogy lennie kell. Itt nincs feszültség, nincsenek válasz nélkül maradt kérdések, nincs visszautasított idő, külön szeretetnyelv, nincs legenda, sem sztorik ( minek?- úgyis igaztalannak bizonyulnának) nincs múlt és mégcsak jövő sem - csak a csend van, a tekinteted, és az enyém. Két lélek, amit a csend - a valódi csend - forraszt össze, és vannak még érzések, tapintások. És van AZ ölelés, AZ, ami csak a mienk. Nincsen viszont semmi akarat! Nézlek és te is csendben nézel, bár nem nevetsz hangosan, de belül látszik ugyanaz a tökéletes felszabadultság és- amiért mindig gyűlöltem a szemedbe nézni- valamifajta félelem. Azt hiszem, tudom a miértjét, de ezt sosem engedném át magamba. Erre mindvégig képtelen voltam. El is fordítom a fejem, megint- még itt is. A békében is. De így is érzem, hogy nézel, hogy boldog vagy velem- a pillanatban. Jó érzés. Ahogy jó érzés veled lenni - a legtöbbször. Felszabadító, egyedülálló, utánozhatatlan. Sosem volt evilági... 

... de máris jön a következő- kiragad az álomból, vissza a valóságba.

Ahogy ígértem, mindig a családom maradsz, ezt semmi nem változtathatja meg, még te sem. Még a külön sem. Még ha nem beszélünk, vagy nem tudunk egymásról sem. Nagyon ritkán ígérek és sosem felelőtlenül. Az utat, ha kell a "tőlem idegen gondolataim vannak" és "Nem tudom pontosan mi történik Velünk, köztünk! Nem tapasztaltam még ilyet soha!" ismered... egy ideig még biztosan nyitva marad a kapu ...

Be kell vallanom valamit. Nagyon szerettelek. Teljes szívemből, teljesen máshogy, mint eddig bárkit. Hálás vagyok, mert úgy tanultam meg szeretni, ahogy előtted soha. Feltétel nélkül és alázatosan. Hétköznapi szavakkal beleszerettem egy képbe, ami nem volt valóságos. Persze, nem volt ez szerelem a maga valójában, csak az idealizált képhez való mértéktelen ragaszkodás néha, belekapaszkodás. Mert te szeretsz különleges lenni. És mert óriási tanítást hordoztál számomra. Tanítást, általam, benned megtalálni vélt tulajdonságokról, amik hamis hitnek bizonyultak..., de én már sajátomnak tudhatom őket, mégis.

Fogalmam sem volt, hogy hogyan csinálod... Egyik pillanatban még simogattak az ujjaid, a következőben pedig úgy csináltál, mintha sosem ismertél volna. Azt mondtad, azért ölelsz mindig, mert fontos vagyok neked, mégsem kerestél szinte soha, ha mégis, akkor végtelenül felületesen. Alig találkoztunk (gondolnád, hogy 10- szer sem a 8 hónap alatt?) és végig úgy éreztem, hogy csak nekem fontos az "életidő", hogy ez nem kölcsönös, sőt ...  

Próbáltalak elengedni, elfelejteni, de nem hagytad. Minél jobban menekültem, annál jobban szorítottál magadhoz- egy ideig. Amikor pedig mégis közelebb léptem volna, már nem voltál ott. Félre ne értsd, nem hibáztatlak semmiért. Az elején borzalmasnak, majd egyre inkább erőszakoltan tűnt élhetőnek az ötlet, hogy hozzád igazodva találkozunk majd. Hogy az én akaratom, vágyaim mind nem fontosak, csak fogadjam el csendben, amennyit te adni akarsz... Aztán hamar megalázó, méltatlan és fájó érzés lett, hogy nem ölelhetlek át, amikor mások is ott vannak. Még akkor is, ha velem nem bántál jól, nem tartottalak rossz embernek. Felnéztem rád, még ha te ezt sosem hitted el. És egész sokáig így is maradt. 

És tartozom még egy vallomással: nem ez az első írás, ami rólad szól- nem is a második... . Valamiért tetszett a gondolat, hogy sokan olvassák a történetünket, anélkül, hogy te tudnál róla, vagy akármelyikőnket is ismernének. Látod, nekem is megvannak a magam titkai. Egyszer azt írtad, nem tudnám elmondani, maximum üres szavakkal, hogy miben csalódtam benned. Sokan mégsem értettek veled egyet, idegenek, hogy üresek lettek volna a szavaim. ‌Miközben azzal igen, hogy végtelenül okosnak hiszed magad, pedig a viselkedésed sokkal jobban lefedhető az öntelt, ostoba jelzőkkel, komoly nemtörődömséggel és tiszta közönnyel.

De a "vallomásom" ellenére nem tudok, nem is akarok ígérni neked semmit. Azt sem, hogy fogsz-e még látni valaha, főleg, hogy a részem maradsz e. Talán ezért nem vártam el sosem, hogy te megígérj bármit. Mert még, ha álmodsz is rólam, gondolsz is rám néha, abban biztos vagyok, hogy nem úgy, mint én. És még, ha szerettelek is, sosem éreztem, hogy összeillünk. Sosem láttam magam előtt, hogy mellettem maradsz majd bárhogy ( ahogy pedig a szavaid mantrázták), vagy, hogy lesz egyetlen szép, nyugodt napunk is. Nekünk nem ilyen pillanatok jutottak.

Kicsit olyan volt az egész, mint az a lakás, ahová már mindenképpen vinni akartál. Az új lakásod, ami alapfeltétele volt, hogy feljöhess hozzám... Sosem létezett, de a gondolat egészen elbűvölő volt.

Elmondani neked meg sem próbálnám. Értelme sem lenne és nem is szeretném. Cserébe megosztom "mindenkivel" 

Legyen ez egyfajta írásterápia :) Azt írtad, nem tudom tartalommal megtölteni a szavaim, amikor elmondom, hogy miért csalódtam benned, azért én megpróbálom :)

Egy hosszabb, mindennapos kapcsolat, kellemes barátság és egymásra való kiemelt odafigyelés után, miközben nemmentesen éltünk, egyszer csak bekattant valami. Már az is fura, hogy ez szinte egyszerre, pár óra eltéréssel történt- ha épp ezt elhiszem egyáltalán, de legyen spirituális a dolog. Elhiszem. Egyszerre voltunk - "végre"- egy rezgésszinten és a lelkem felismerte a lelked. Bár többször szóltad el magad, hogy te rögtön érezted a kapcsot, te a megismerkedéssel egy időben bíztál bennem, mint soha senkiben, de ... higyjünk abban, hogy egyszerre történt.

Nem, valóban nem akartam belemenni. Nem voltál sosem férfi a szememben, nem tetszett a lényed nagyobbik része és éreztem, hogy ebből jó nem fog kisülni. Nem mellesleg pedig, sosem bíztam meg benned. Nem tudom miért. Nem tettél sosem ellenem, legyen ez a bizonyos női hatodik érzék- ami mindig igazolja a létét :D

Napokig, hetekig írogattál, hogy próbáljuk meg, smúzoltál, udvaroltál, szinte könyörögtél érte. Már akkoris inkább raktalak volna ki, mint be az életembe, amit igen komolyan sérelmeztél is. Meghatározhatatlan volt a félelem, de állandó. Mégis beleegyeztem. Sosem voltam szerető, senki mellett. Próbáltál meggyőzni, hogy melletted sem vagyok az, persze érvek nélkül :) Csak mert nem- csak épp mindig - végig úgy viselkedtél velem. Az ember persze nem ismeri fel az adott mókuskereket azonnal. Volt okom, hát rápróbáltam. 

Az "első" találkozás, az ölelés, a csókod átdobott a holtponton. Igazán nőként bántál velem és igen, abban a pillanatban kiemeltnek éreztem magam. Nem tartott sokáig :D Annyira tipikus volt, hogy szinte megmosolyogtató. Az állítólag csak nekem szóló kézfogások, a kiemelt "Édes", "Kedves" megszólítás, a szavakban elmondott én ilyet sosem, csak veled dolgaid... 

Onnantól aztán mindig volt betegség, család, munka- kifogás, ezer meg ezer és csak teltek a hetek. És gyűltek a csalódások. Hogy mik voltak ezek?

Rögtön az elején sérült az alfahím legenda. Mint minden legenda ennek is egy mini része lehetett volna csak igaz, hagyjuk. Aztán kezdett erősen sérülni a tisztelet, sok "mindjárt hívlak"," ma még beszélünk" utáni hosszabb csend alatt elgondolkoztam, hogy mennyire is tisztelhet valaki, aki még csak pár sorban sem mondja le ezeket az alkalmakat. Találkozás ritkán történt, persze végig nagyon fontos voltam, akit szerettél, csak hát meg kell értenem, hogy nincs rá időd, egyszerűen túl sokan voltak neked fontosak, én pedig a sor végén ... se.  Aztán sérült a férfi, nem, már nem találtam semmi férfiasat benned, gépies lett, lassú, gyenge, baráti, egyszerűen sokkal jobbak, szebbek, férfiasabbak voltak körülöttem. Nem mondom, hogy nem kellettél így is. De nem voltál már férfi :( Nem gondoltam volna, de sérült az aggódás, az odafigyelés is, mikor egy - egy tudott baj után nem gondoltad, hogy rákérdezel. Őszintébbek, hitelesebbek voltunk egymás felé, míg nem erőltetted ránk a kapcsolat cimkéjét. 

Sosem bírtam a szemedbe nézni. Ma már szinte biztosan tudom ennek az okát. A szemedben a lelkedig láttam, és ott nem az volt, amit hittem rólad, ott csak egy puhapöcs papucs voltál, közel sem férfi és ekkorát már tényleg nem akartam csalódni. Ma már azt hiszem féltél tőlem végig. Ahogy pusztult körülötted a legenda úgy kerültünk egyre távolabb egymástól. Nem fért rá az egodra, hogy a valóságban élj. Könyörgött a szemed, hogy maradjak- de már nincs miért. Elveszett a tisztelet, rájöttem, hogy simán csak használsz, menekülésre. Nem te irányítod az életed, már az életed irányít téged és csak futsz az időd után. Pénzzel pótolsz a szeretteid felé időt, mintha az érték lenne és közben ezt hívod felelősségnek, gondoskodásnak. Szánalmassá váltál.    

Nem vagy férfi, nem vagy társ, és a hazugságok miatt már barát sem lehetsz többé. Nekem volt igazam, nem kellett volna ezt megpróbálni. Az sem lett volna könnyű, de legalább megmaradunk. Ez ma már lehetetlen.

És én mégsem foglak kitörölni az emlékeimből. Egyrészt nincs az a pénz amiért újraélném a rengeteg rosszat, mire felismertem, hogy mókuskerekezek. Másrészt rengeteget tanítottál, amiért mindig hálával gondolok majd rád. Megtanítottál átadni magam az érzésnek teljesen, esélyt adni a lehetetlennek, bízni teljes szívből, figyelmes lettem és odaadó. Tanultam szeretni, beszélni róla, szavakkal kifejezni, nőnek lenni. Megtanultam átadni magam, és befogadni, türelmesnek lenni. Nem, ez a tanítás nem a példád, vagy a tetteid által átadott, sokkal inkább a személyed által kiváltott, belőlem fakadó, bennem már meglévő, csak utat kereső átalakulás. TE csak az utat mutattad meg hozzá, hisz tetteid nem voltak, csak szavaid. Bennem, magamban volt meg az erő, a tettvágy, a béke.

Majd feltéve az i- re a pontot ( csak hogy bebizonyítsd, hogy volt miért nem megbíznom benned) megmutattad végül, hogy mennyire önállótlan és gyáva is vagy. Nem akarlak elfelejteni. Emlékezni akarok rá, hogy milyen volt előtted, és látni akarom milyen lesz utánad. Már tudom, hogy miért nem akartam addig meggyógyulni, amíg ki nem kerülsz az életemből , és reggel őszintén éreztem, hogy végre újra meg akarok.

Igen, jól döntöttem! Ez így gyors talpraállás lesz :)

2017. október 29.