Be kell vallanom valamit. Nagyon szerettelek. Teljes szívemből, teljesen máshogy, mint eddig bárkit. Hálás vagyok, mert úgy tanultam meg szeretni, ahogy előtted soha. Feltétel nélkül és alázatosan. Hétköznapi szavakkal beleszerettem egy képbe, ami nem volt valóságos. Persze, nem volt ez szerelem a maga valójában, csak az idealizált képhez való mértéktelen ragaszkodás néha, belekapaszkodás. Mert te szeretsz különleges lenni. És mert óriási tanítást hordoztál számomra. Tanítást, általam, benned megtalálni vélt tulajdonságokról, amik hamis hitnek bizonyultak..., de én már sajátomnak tudhatom őket, mégis.

Fogalmam sem volt, hogy hogyan csinálod... Egyik pillanatban még simogattak az ujjaid, a következőben pedig úgy csináltál, mintha sosem ismertél volna. Azt mondtad, azért ölelsz mindig, mert fontos vagyok neked, mégsem kerestél szinte soha, ha mégis, akkor végtelenül felületesen. Alig találkoztunk (gondolnád, hogy 10- szer sem a 8 hónap alatt?) és végig úgy éreztem, hogy csak nekem fontos az "életidő", hogy ez nem kölcsönös, sőt ...  

Próbáltalak elengedni, elfelejteni, de nem hagytad. Minél jobban menekültem, annál jobban szorítottál magadhoz- egy ideig. Amikor pedig mégis közelebb léptem volna, már nem voltál ott. Félre ne értsd, nem hibáztatlak semmiért. Az elején borzalmasnak, majd egyre inkább erőszakoltan tűnt élhetőnek az ötlet, hogy hozzád igazodva találkozunk majd. Hogy az én akaratom, vágyaim mind nem fontosak, csak fogadjam el csendben, amennyit te adni akarsz... Aztán hamar megalázó, méltatlan és fájó érzés lett, hogy nem ölelhetlek át, amikor mások is ott vannak. Még akkor is, ha velem nem bántál jól, nem tartottalak rossz embernek. Felnéztem rád, még ha te ezt sosem hitted el. És egész sokáig így is maradt. 

És tartozom még egy vallomással: nem ez az első írás, ami rólad szól- nem is a második... . Valamiért tetszett a gondolat, hogy sokan olvassák a történetünket, anélkül, hogy te tudnál róla, vagy akármelyikőnket is ismernének. Látod, nekem is megvannak a magam titkai. Egyszer azt írtad, nem tudnám elmondani, maximum üres szavakkal, hogy miben csalódtam benned. Sokan mégsem értettek veled egyet, idegenek, hogy üresek lettek volna a szavaim. ‌Miközben azzal igen, hogy végtelenül okosnak hiszed magad, pedig a viselkedésed sokkal jobban lefedhető az öntelt, ostoba jelzőkkel, komoly nemtörődömséggel és tiszta közönnyel.

De a "vallomásom" ellenére nem tudok, nem is akarok ígérni neked semmit. Azt sem, hogy fogsz-e még látni valaha, főleg, hogy a részem maradsz e. Talán ezért nem vártam el sosem, hogy te megígérj bármit. Mert még, ha álmodsz is rólam, gondolsz is rám néha, abban biztos vagyok, hogy nem úgy, mint én. És még, ha szerettelek is, sosem éreztem, hogy összeillünk. Sosem láttam magam előtt, hogy mellettem maradsz majd bárhogy ( ahogy pedig a szavaid mantrázták), vagy, hogy lesz egyetlen szép, nyugodt napunk is. Nekünk nem ilyen pillanatok jutottak.

Kicsit olyan volt az egész, mint az a lakás, ahová már mindenképpen vinni akartál. Az új lakásod, ami alapfeltétele volt, hogy feljöhess hozzám... Sosem létezett, de a gondolat egészen elbűvölő volt.