Nagyon fura, hogy mit tesz az idő, ahogy telik
é
s kerül egyre messzebb a jó, vagy akárcsak a valódi. Főleg, hogy az azóta eltelt időben bántottuk is egymást jó sokszor. Ahogy szoktad mondani- jellemhiba. Én így engedek el. Minél távolabb minden személyes, annál felszínesebbé, számomra értéktelenebbé válik és akárcsak elfoglaltság okán már én sem akarok változtatni. Akad, kerül - szerinted- érdekesebb, - szerintem- méltóbb f
é
rfi mellém. Biztonságos lett ez a távolság és minél messzebb az együtt
,
annál karakteresebbé és megváltoztathatatlanabbá is válik.Mégis...
Szeretem néha azt az álomvilágot, ahol a te és az én mi tudott lenni. Ahol azt éreztük, hogy meg tudnánk szokni egymás közelségét, talán a lehetőségeknél is sokkal sűrűbben, ahol a szeretet, a gyengédség és az elfogadás szinte tapintható volt. Ahol annak láttalak, aki sosem voltál és talán te is hasonlónak láttál engem. Ahol még a két totál különböző szeretetnyelv is eggyé tudott válni. Ahol bár hangosabban beszéltek a tetteid a szavaidnál, de voltak tetteid. Nem voltak félreértések, kérdések, magyarázatok, asszem talán még elvárások sem. Csak az együtt békéje.
Ha csak pillanatokra is, de jó benne lenni, imádok benne lenni. Csoda ez az én kis álomvilágom velünk.
Aztán persze szélnek eresztem, és rohanok újra tovább, mert vár az életem, ahol azt a szeretet kapom, amire szükségem van és azt is meg tudom adni, amire a másik vágyik
,
magyarázatok, erőlködés nélkül
. Ahol az általam várt kiegyenlítettség, a minőségi idő és az együtt megélt, később emlékké váló élmények a mérce. Hogy aztán egy újabb vár
at
lan pillanatban megint megjelenj a semmiből és magadnak kívánd a pillanatom, ami így már a pillanatunkká válik. Jó ez a játék most. Veled. Velünk. Együtt. Pillanatokra.
A
z én játékom. A mi játékunk.
