Esik az eső. Felvillan egy "emlék"- és a mi pillanatunkká válik.
Táncolok az esőben. Ott van velem. Csak forgok és forgok - miközben nyilván bőrig ázom - közben engem néz és mosolyog. Ott lesz a pillanatban- érzem. - Végre. Ott. Velem. Látom, nem érti. Ezt sem érti. De nem hagyom, hogy elvonjon a szomorúság. Csak táncolok... fáradok. Már ott van, nevet, hangosan, felszabadultan. Ritkán, nagyon ritkán hallani így. Szeretem mikor ilyen. Bár maradhatnánk a pillanatban- mindig.
Ilyennek képzelem.
Ezzel szemben a valóság, a jelen valósága egészen más. Látom, tudom, hogy nem ért. A legtöbbször régebben sem volt ez másképp. Boldoggá akart tenni, de elképzelése sincs, hogyan tehetné meg. Ahhoz pedig túl öntelt, és túl okosnak hiszi magát, hogy bevallja. Futja a mókuskerekeit, újra és újra, de nem hozzák közelebb, sőt távolabb viszik, folyamatosan egyre távolabb. Nem hiszem, hogy nem érzi. Olykor fél tőlem, olykor csak fáradt hozzám. Közben alig- alig figyel rám igazi, kizárólagos figyelemmel. Pedig ez elengedhetetlen lenne a megismeréshez.
Nem tudja, be sem vallja. Csak hagyja, hogy egyre távolabb kerüljön.
Tudom, hogy fél, hogy elveszít, sokszor kommunikálja is. Azt sem tudja, hogy ez is bánt. Jobban fél, minthogy figyeljen rá(m). Pedig köztünk nincs ilyen opció. Ha nem beszélünk, miatta nem beszélünk. Köztünk sosem válik be a csendkirály. Bármilyen rossz is olykor, ha van, még mindig jobb, mintha nem lenne. És ezt a tapasztalást is én választottam, tudatosan. Mert látom mennyit tanulok, mennyit ismerek meg általa magamból. Igen, magamhoz, a határaimhoz visz közelebb. Megmutatja, hogy hol vannak, és belevisz, hogy rájöjjek, hogy akarom e tágítani. Legtöbbször igen, néha nem. Az ilyen alkalmakkor pedig "harc" van. Nem szereti, ha ragaszkodom az elveimhez, amik ilyenkor nyilván nem egyeznek az övével, pedig ő is ragaszkodik a sajátjaihoz. Túl egyszerű, unalmasan, igen, unalmasan következetes. Én nem ilyen vagyok, szeretek élni, pörögni. Olykor változni, akár nagyot is. Ő nem változik. Néha lehet, hogy akarna,- én legalábbis úgy látom- de nem teszi. Ezért ma már inkább látom gyávának a Férfit, persze közel sem biztos, hogy ez a jó szó.
Nem való ő hozzám, semmilyen szinten jelenleg, bár ezt szerintem már tudja. Ő csak akar engem. Mindig AKAR. Számomra ez a szó, tisztán rossz. Erőszakos, elnyomó, egyirányú, de ő mégis ezt használja- szinte mindig. Engem nem lehet akarni. Szeretni lehet. Kell is. Őszintén, tisztán, méltón. Ahogy én őt- szerintem...
Egyre inkább szeretem, ahogy közeledik, majd távolodik. Szeretem, ahogy életre kel és ahogy néha egy kicsit meghal bennem és imádom, hogy közben mégsem. Imádom, hogy van, hogy a tapasztalásaim része. És még hiszek benne, hogy lesz jobb része is ...
És az eső ömlik... pörgök, forgok...újra, de már megint csak mosolyog... Már nincs velem jelen. Már nincs illúzió ...
